The Times: Orbán a thatcheri úton
Csekély publicitást kap a honi sajtóban és a blogközösség vitafórumain is, de az Orbán-kormány tevékenységét közel sem övezi akkora idegenkedés, mint amennyire azt egyesek itthon láttatni szeretnék. Időről időre találkozhatunk ugyanis méltató, elismerő véleményekkel is: tengerentúli liberális körökben többször foglalkoznak hazánkkal, mint bezzegországgal, valamint Orbán Viktorral, mint az új progresszív példaképpel; egyes elemzőintézetek szerint pedig Magyarország érti legjobban Európában, milyen irányba mennek a dolgok a világban. Legutóbb pedig a The Times publicistája adott hangot azon nézetének, miszerint a Magyarországot érő vádak zöme alaptalan.
Adam LeBor a The Times szerdai számában felhívja a brit olvasók figyelmét arra, hogy különbséget kell tudni tenni a diktatúra és a központosított demokrácia között. Orbán mintaképe pedig nem Putyin, hanem Margaret Thatcher. Ilyesformán pedig nem kell összefogni Magyarország ellen, mert az mégoly távol esik a diktatúrától. Látni kell ugyanis, hogy Thatchert is botrányos baloldali kormányzás után választották meg, s a remény hullámait kihasználva példátlan módon centralizálta a hatalmát; kulturális háborút vívott azok ellen, akiket veszélyesnek tartott, és pártjában sem tűrte az ellenvéleményt. Ennek ellenére a szigetország lakói a mai napig egyik legsikeresebb vezetőjükként tisztelik és a világ népei is a XX. század legnagyobb hatású női politikusának tartják.
A vészmadarak szerint ugyanis ismerős árnyék borul Közép-Európára. Komor kísérőzene, őrjöngő vezérek, rajongó tömegek. Putyinosodás, egypárti uralom, latornemzet, Führerstaat. Ugyanakkor a lelkes demokráciaféltők, megélhetési rettegők elfeledkeznek arról, hogy amikor ahhoz a Fehéroroszországhoz hasonlítják hazánkat, ahol a rohamrendőrség ész nélkül kardlapozza a tüntetőket, vagy ahhoz az Ukrajnához, ahol a kormány korrupciós vádakkal őrizetbe vetteti az előző kabinet tagjait, akkor nem a Fidesz kétharmados uralma, hanem az MSZP előző nyolc éve állítható párhuzamba a fenti példákkal. Brutális rendőri túlkapások a Gyurcsány-kormány idején, a Keller László-féle démonüldözés pedig a Medgyesy-érára volt jellemző.
Orbánék sem szeplőtelenek, ez kétségtelen. Döntéseik, vízióik vitathatóak. Ugyanakkor az a fajta rettegés, ami úrrá lett egyeseken az elmúlt hetekben, Kuncze Gábor egykori beszédét juttathatják eszünkbe: "...nagyon sok embert ismerek ... akik olyan mély letargiában vannak ettől a rettenetes országtól meg helyzettől, hogy legszívesebben az ember tényleg ciántablettát osztogatna nekik, hogy jussanak már túl a problémájukon. Ami természetesen nem megoldás." Ugyanakkor nem szabadna összekeverni az okot az okozattal; hogy az emberek ma már inkább vágynak rendre, kiszámíthatóságra és biztonságra, mint szabadságra; ahogy Thatchert is megelőzte egy szervezetlen, korrupt, impotens baloldali kormányzás, úgy hazánkban is hasonló folyamatok mennek végbe. És a megoldások sem sokban különböznek.
Az 1975-1979 közötti nagy-britanniai események kísértetiesen hasonlítanak a 2006-2010 közötti magyarországihoz: a baloldali kormányzás gyakorlatilag csődbe vitte az államot, így a nemzeti valuta összeomlását követően az állam kénytelen volt az IMF-hez fordulni hitelért, ami (a jól ismert, sehol be nem vált recept alapján) szigorú költségkorlátozást, a beruházások, a gazdasági növekedés visszafogását kényszerítette az államra.
A kormányváltást követő időszak történései között is párhuzamok vonhatóak: az új kormányfőnek meg kell állítani a gazdaság hanyatlását, ezért a közvetlen adóterheteket ösztönzés céljából csökkentették (ld: SZJA és társasági adó mérséklése), így a költségvetés egyensúlyának érdekében a közvetett adókat emelni kellett (vesd össze: ott áfa, itt válságadók). A monetáris politika miután előzőleg folyamatosan szembement a kormány gazdaságpolitikájával, Thatcher saját kezébe vette a monetáris politikát is és az infláció megfékezése mellett a gazdaság növekedését is beindította - hasonlóra Magyarország esetében is szükség van, mint ahogy azzal már korábban foglalkoztunk.
Mindezek mellett, akárcsak a "Vaslady", Orbánék is a morális válságot teszik felelőssé a gazdaságiért is, és a hagyományos értékek fontosságáról beszélnek. Mindkettejük esetén a döntéseiket heves ellenkezések, viták hevében kellett végigvinniük. Előbbi esetében az utókor elismerte a teljesítményt. Utóbbi esetén csak bízhatunk benne (hiszen ez lenne az ország érdeke), hogy bebizonyosodik a járt út helyessége, s a The Times publicistájának lesz igaza, nem a folyamatosan farkast kiáltóknak...
Korábban írtuk:
Csatlakozz hozzánk facebookon:
Vagy ajánld ismerőseidnek ezt a cikket:
