Tervezzük a napirendünk, elindulunk munkába, iskolába, tevékenyen vagy kevésbé tevékenyen telik egy napunk. Így van rendjén, mindenki teszi a dolgát. Foglalkozik a saját tennivalójával. A minap egy éjszakai vonatozás alkalmával csak merengtem bele a sötét tájba, én is azon gondolkoztam, mi lesz ha a fővárosba érek, mi lesz a dolgom, mit kell, és mit nem kell  majd megtennem. Elég szentimentális típus vagyok ahhoz, hogy elkalandozzak. Egy pillanat múlva azt vettem észre, hogy már nem is azon jár az eszem, én hol vagyok, leszek, hanem mások, előbb a barátaim, majd a családom programját firtattam gondolataimban. Mindkét esetben arra jöttem rá, hogy gond nélkül élik meg szokásaikat valahol. Előbbiek éppen szórakozni indulnak, ki egy vadabb, ki egy nyugodtabb módját választja. A családom pedig otthon alszik, pihen. A hangsúly azon van, hogy nyugodtan, megszokottan. De egy perc múlva már olyan emberek jutottak eszembe, akik nem az addigi ritmusuk szerint tengették az estét. Miért? Kérdeztem magamtól. Miért érdekel ez engem? Foglalkoztat, nem tehetek róla, érdekelnek az emberek, mindenki. Nem vagyok szociológus, nem kutatom őket. A fejükbe szeretnék belelátni, és nem azért mert pszichológus vagyok. Tudnék nekik segíteni? Valószínűleg nem, legalábbis sokaknak nem. Amit tudok mindig –é s talán mondhatni válogatás nélkül- mindenkinek megteszek.

   Az elmúlt hetek eseményei kapcsán úgy láttam mindenki így gondolkozik. Mindenki megteszi –ha szabad ilyen köznapian fogalmazni-, ami tőle telik. Amire képesek vagyunk megtesszük. Segítünk a vörösiszap áradat károsultjainak. A bajbajutott Kolontáron, Devecseren, és Somlóvásárhelyen minden karitatív szervezet, a katonaság, a rendőrség, a katasztrófavédelem, a tűzoltóság, helybéliek, és nem helyiek képviseltetik magukat. Kiveszik a részüket a kármentésben, a helyreállításban, a segélycsomagok kiosztásában.

   Igen segélycsomagok érkeztek, az ország minden pontjáról, de még külföldről is. Az anyagi segítség sem maradt el. Az egész országunk, azt is mondhatjuk –mivel nemzetközi szinten mindenki megpróbált tenni valamit-, hogy a teljes, globális magyarság megmozdult. Ritka összefogás tapasztalható. Legalábbis nekünk, magyaroknak ez megrendíthető lehet, elérzékenyülünk az efféle, az ily nagymértékű együttműködés láttán. Pedig nem egyszer volt már benne részünk, minden természeti csapás esetén így van ez, olyankor rájövünk egyek vagyunk, és tenni akarunk honfitársainkért.

   Történelmünkben, és talán genetikailag kódolva bennünk a széthúzás. Mi sem jobb és frissebb példa erre, hogy amikor a súlyos katasztrófa bekövetkezet, a hatalmas káoszban rögtön, szinte első reakcióként megindult az egymásra ujjal mutogatás. A kormány a leköszönt kabinetet, az ellenzék pedig a jelenlegi vezetést okolta a tragédia bekövetkezéséért. Rokoni, és üzleti szálakat kerestek az azóta mumusként kikiáltott MAL Zrt-nél, a tározó fenntartójánál. Mindenki hibás volt. A miniszterelnök, az exminiszterelnök, a timföldgyár vezérigazgatója, a polgármesterek, amerre csak néztünk ment a sárdobálás. Érdekes és a helyzetet pikánsabbá teszi, hogy nem a kolontári emberek dühöngtek azon, hogy ki a tragédia felelőse, nem azok a szerencsétlenül járt emberek, akiknek mindene az iszapban állt vagy épp már nem is állt, mert megsemmisült, hanem olyan mandzsettával és nyakkendővel felszerelt, öltönyös „úriemberek”, akik állami autókkal furikáztak a történtek helyszínétől közel kétszáz kilométerre Budapesten. Nekik fontosabb volt a felelőskeresés, megrendítően nagy gesztus tőlük, hogy ők foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hiszen a bajbajutottaknak erre „sajnos” már nem jutott idejük. Hatalmas problémát vettek le a vállukról.

   Én ebben az írásban nem szeretném fejtegetni ki a hibás illetve ki nem. Ez nekem nem is tisztem. Az foglalkoztat miért indul be ez a reakció? Már-már inger-reflex kapcsolatnak nevezhetnénk. Ha valami baj történik, legyen az természeti, gazdasági, vagy akár mostantól mondhatjuk ipari katasztrófa, mi az első nálunk: KI A HIBÁS? MIÉRT NEM VETTE ÉSZRE? XY MÁR KORÁBBAN LÁTHATTA, HOGY EZ LESZ. Ezek voltak a kulcsmondatok kezdetben.

   Nem az lenne a normális, ha úgy reagálnánk, hogy hol tudunk segíteni, miben? Ami jelen szerencsétlenség kapcsán is csak másodszorra ötlött be. De mint láthatjuk ebben sokkal sikeresebbek vagyunk. Mi mindenre vagyunk képesek ha összefogunk. Az eredmények magukért beszélnek. A civilek összetartásánál nincs erősebb, nincs még egy tározó vagy még egy nyári eleji árvízhullám, ami elmoshatja. Eredményesen építkezünk, ha a mi országunk összefog. Kézzel fogható, több százmillió forintos eredményeket tudunk most is felmutatni. Áll egy gát pár nap után, ami megvédi Kolontárt és a környéket. Feszített tempóban újraépül a megsemmisült vasút, új épületeket húznak föl a hontalanná váltaknak, sőt a napokban vissza is költözhetnek a családok otthonaikba. De talán ennél is többet jelent az, hogy megvan annak az esélye, hogy talán a következő sorscsapásnál, amit a természet mérhet ránk, majd rögtön így reagálunk. Esetleg tanultunk ebből? Nem, nem a katasztrófa szükségességéről beszélek. Arra próbálok rávilágítani, hogy érdekelne, vajon rájöttünk-e magunktól, hogy ha összetartunk, ha nem csak a széthúzás dominál mi mindenre képes a mi országunk ha összefog.