Miben hibáznak pártjaink?
A hazai politikai pártok döntéseit, elképzeléseit és programjait ki-ki a maga szája íze, gondolkodásmódja, egyéni vagy közösségi érdeke szerint illeti kritikával vagy emeli piedesztálra, ugyanakkor abban szinte teljesnek tűnik a honi közvélemény ítélete, hogy a közéleti szereplők kommunikációja, önmarketingje - tágabban értelmezve brand- vagy imázsépítése - kifejezetten gyenge.
Már a Tiszta Beszéd is többször foglalkozott azzal, hogy a Fidesz arrogáns, kioktató stílusa a kormányzóerő leggyengébb pontja; de az ellenzéki pártok háza táján sem látszik sikeres stratégia a politikai marketing megvalósítására. Annak ellenére, hogy a pártok munkáját közvéleménykutatások, elemzések és tanácsadók egész garmadája segíti, a szervezetek mintha nem értenék vagy nem akarnák érteni a megszólítható választók igényeit és ízlésvilágát.
A tömegpártok sorában mára egyedül maradt Fidesz - látszólag - a mindenkinek megfelelni vágyás, a teljes lefedettségre való törekvés zsákutcájában van. Talán pont ezért tűnik úgy, hogy nem tud élni a kétharmados felhatalmazásból eredő történelmi felelősséggel és lehetőséggel. A szocialisták háza táján ugyanakkor nem látszik tudatos építkezés a tömegpárti státusz elvesztését követően, miközben szemmel láthatóan képtelenek a rétegpárti szerep betöltésére is. A Lehet Más a Politika ugyanakkor egy éve képtelen eldönteni, merre is induljon el: erősítse centrumpozícióit avagy küzdjön meg a baloldal első számú szereplője címért - a belvárosi értelmiség rózsaszín ködös, kardigános, világmegváltó terveket szövögető képe azonban hosszútávon elégtelen bázisépítésre, márkateremtésre. A Jobbik helyzete sem egyszerű: a rendszerellenes szavazók széles spektrumának értékvilágát egy szervezetben megjeleníteni kemény dió.
A Fidesz óriási szerencséje az ellenzék lagymatag, láthatatlan politikája, konzekvens kritikájának és megvalósítható elképzeléseinek - gyakorlatilag - a kormány alternatívájának hiánya. Ezért tud továbbra is népszerű maradni az áldozatok nélküli siker, a megszorítások nélküli kormányzás ígérete. Holott a kormánypárt számos kommunikációs hibát követ(ett) el a politikai zsákmányszerzés kulcsfiguráitól (Schmitt, Stumpf), az alkotmánybíróság jogkörének korlátozásán vagy a médiatörvény körüli botrányon keresztül egészen a kormányzati működés kulcsfiguráinak hiteltelenségéig (Selmeczy).
Orbánék népszerűségét mindezek ellenére továbbra sem veszélyezteti a megújulásra képtelen MSzP. A korrupció bélyegét magán viselő párt helyzetét a közvélemény számára is látható belharcok sem segítik. A pozíciók újraosztása leköti a szocialisták minden energiáját, ezért (is) képtelenek konzekvens módon felépített, a párthoz köthető programot, ezzel opciót nyújtani a Fidesszel szemben. Ügyek és szerethető arcok híján pedig ahogy a párt-, úgy a márkaépítés is szinte lehetetlen.
Az előbb felvázoltak fényében meglepő módon a Jobbik és az LMP nem képes az ellenzék vezető erejévé válni; sőt kommunikációjukban a szocialistákat valós erejüknél rendre nagyobbnak tüntetik fel, s önmenedzselés helyett folyamatosan a korábbi kormánypárton való élcelődésben élik ki magukat. Szerethető, jól felépített arcok ezekhez a pártokhoz sem köthetőek - a radikálisok a többség számára szalonképtelenek, a zöldek a valóságtól elrugaszkodott értelmiségképe sem feltétlenül vonzó.
Elemzői szempontból érdekes hónapok előtt állunk. A márciusi strukturális átalakítások, az új alkotmány, az oktatás- és egészségügy reformja társadalmi viták sorát generálja majd. Az esetlegesen a Fideszből kiábrándult szavazókat kétséges, hogy képesek lesznek-e felszívni az erőtlen ellenzékiek. Egy valamikori vasárnap tartandó voksoláson így valószínűleg "a nincs pártja, nem menne el szavazni" formáció toronymagasan győzedelmeskedhetne...
Ha tetszett az írás, csatlakozz hozzánk facebookon:
Vagy ajánld ismerőseidnek ezt a cikket: